Akinek a Zsolnay a „főfoglalkozása”
Csenkey Éva olyan színesen válaszolt a kérdésekre, hogy a Bécsi utcai üzletben, a látogatók közül hallgatóságunk is akadt az interjú alatt. Mert a Zsolnay-történet egy igazi magyar nagyregény, történelmi háttérrel. A család kalandos élete, szerteágazó kereskedői és művészi tehetségük, ambiciózusságuk, praktikus és gyümölcsöző házasságkötéseik, a technikai újítások, műszaki találmányok iránti nyitottságuk, a családfő, Zsolnay Vilmos körül kialakult kultusz és annak marketingcélokra való ügyes felhasználása mind-mind ott van a Zsolnay márka sikere mögött. Csenkey Éva pedig olyan mélyen ismeri ezt a történetet és olyan átélhetően adja tovább, mint rajta kívül csak nagyon kevesek.
Melyik a kedvenc Zsolnay-tárgya, vagy leginkább kedvelt formatervezője?
Csenkey Éva: A bőség zavarával küzdök, mert mindegyik tervezőt szeretem. Igyekszem megismerni, megérteni, ki mit és miért csinált úgy, ahogyan tette. Ha kötelező valakit kiválasztani, akkor Klein Ármint és Zsolnay Vilmos leányát, Júliát nevezném meg. Klein Ármin Veszprémben született, Bécsből hívták Pécsre, ő lett itt az első akadémiai végzettségű tervezőművész. Sajnálatos módon nagyon fiatalon, 1883-ban meghalt. Egész élete a Zsolnayakhoz kötődik, ez volt az első és egyetlen munkahelye. Számomra Klein Ármin különlegesen fontos alakja a gyár történetének, nagyszerű alkotó, akinek szemléletét a szecessziót előkészítő szimbolizmus, a modern kísérletezés jellemezte. Most például nagy boldogság volt, hogy a 76. Művészeti aukció műtárgy-anyagában három összetartozó, 1881-ben készült, Klein Ármin tervezte virágtartó edény is felbukkant. Egyenként találkoztam párdarabjaikkal, de így, együttesben most először. Szerencse, hogy nem törte össze őket az idő. Kedvenc Zsolnay-tárgyat kiválasztani még nehezebb, mint tervezőt. Mindig az ismeretlenségből felbukkanó művek bűvölnek el a leginkább.
Hogy került kapcsolatba a Zsolnay-tárgyakkal? Miért épp ezt a szakterületet választotta?
Elsősorban a kortárs kerámiaművészet érdekelt, amikor az egyetem után munkahelyet kerestem. Így kerültem Pécsre, ahol megismerhettem a Zsolnay gyárat is.
Alkotóként is foglalkozott kerámiával?
Szerettem volna keramikus lenni, de édesapám nem pártolta a művészpályát, így 1968-ban az ELTE Bölcsészettudományi Kar művészettörténet–olasz szakán diplomáztam. Az egyetemen rádöbbentem, hogy az is fontos és szakmai munka, ha a kortárs művészetet segítem és a lehetőségek szervezésével foglalkozom. A Művészeti Alap Iparművészeti Vállalat Művészeti Osztályán kezdtem dolgozni, majd 1970-től 1983-ig a Baranya Megyei Tanács munkatársaként a siklósi kerámiaszimpózium szervezése, alkotóház létrehozása, a villányi szobrászszimpózium szervezése volt a feladatom. Az 1973-ban létrehozott Siklósi Alkotótelepek kis intézményének vezetője, majd 1979-től művészeti vezetője voltam. Amikor 1983-ban befejeződtek a kerámia-alkotóház műemlék épületének rekonstrukciós munkálatai, hazajöttem és a budapesti Iparművészeti Múzeum Kerámia Osztályának főmuzeológusa lettem.
Iparművészeti Múzeum, Budapest
És mikor kezdődött a Zsolnay-kutatás?
Már a múzeumi években, de a korábbi személyes élmények sokat segítettek. Évfolyamtársam és jó barátnőm, Belitska-Scholz Hedvig révén ismerhettem meg Zsolnay rokonságát. Így Mattyasovszky Zsolnay Margitot, Zsolnay Vilmos unokáját is, aki mindent megtett a múlt értékeinek megmentéséért. A pécsi Janus Pannonius Múzeumban 1955-ben megnyílt állandó Zsolnay-kiállítás és az államosított gyár gyűjteményének „rejtekező” munkatársa volt. Édesanyja, Zsolnay Teréz krónikaíró munkáját folytatva, 1973-ban jelent meg a gyár és a család történetét bemutató emlékiratuk. Teréz német szövegét ő fordította magyarra – hiszen száz évvel korábban „a családban csak németül beszéltünk, így egy ideig magyar tanár járt hozzánk, hogy megtanuljuk az anyanyelvünket”.
Szomorú szívvel gondolok arra, hogy egyik nyáron hogyan kért minket a pécsi présházban, hogy foglalkozzunk a Zsolnay-történettel, mi pedig elszaladtunk a szőlőtőkék közé. Hogy bánom ezt azóta is!
Mennyi mindent lehetett volna még kérdeznem! Amikor a Zsolnay-kutatásba kezdtem, már sajnos nem élt. De a pécsi múzeumban 1955-től dolgozó Sarkadiné dr. Hárs Éva művészettörténész évtizedeken át következetesen figyelt a szavára osztályvezetőként, igazgatóként, majd önálló kutatóként egyaránt.
Zsolnay Vilmos gyáralapításának százéves évfordulójára emlékezve, 1968 októberében rendezték meg Pécsett, az első szakmai konferenciát. Ekkor tárult fel, hogy a Zsolnay-témakört milyen szerteágazó, komplex módon kell kutatni és értékelni, s hogy a különböző szakterületeknek – ipartörténet, technológiai kutatás, művészettörténet – érdemes összedolgozni. Zsolnay Vilmos neve ez időtől már nem volt „tabu” a városában.
A politikai elfojtást megtapasztaltam magam is, amikor művészeti, múzeumi előadóként a Baranya Megyei Tanács munkatársa lettem. Egyik ebédidőben kiszaladtam a főtérre, ahol összefutottam Sikorski Vandával, kedves barátnőm unokatestvérével. Megörültünk egymásnak, összeölelkeztünk – és amikor visszaértem, már a bejáratnál szóltak, hogy menjek föl az általános megyei elnökhelyetteshez, a párttitkár elvtárshoz, akivel korábban nem találkoztam. Beléptem a szobájába, ő szigorúan rám nézett és annyit mondott, örüljek, hogy itt dolgozhatok, de mint a megyei tanács dolgozója, nem „tüntethetek” a főtéren a Zsolnay családtagokkal. Ez 1970 januárjában történt. Szerencsére a megyei tanács kulturális elnökhelyettese, Takács Gyula viszont hatásosan pártolta a Zsolnay-múlt és a modern művészet megbecsülését.
1970 és 1983 között Pécsett megismerhettem a Zsolnay gyár akkori technikai és művészcsapatát is, a siklósi szimpóziumokban részt vettek, anyagot, technikai segítséget adtak. De „Zsolnay-történész” csak az Iparművészeti Múzeum Kerámiaosztályán lettem, amikor a szecesszió magyar kerámiaművészetét 1985-ben Faenzában és itthon is bemutató kiállítást rendezhettem. Gian Carlo Boiani, a meghívó faenzai múzeum igazgatója azt kérte, hogy a Zsolnay gyár szecessziós művészete kerüljön a kiállítás középpontjába és pontosan, dokumentumok alapján adjuk meg a történetüket, datálásukat. Rendkívül fontos, számomra életre szóló elvárást fogalmazott meg! Kétségbeesve kérdeztem Pécsett, hol kereshetném ezeket az adatokat. Mendöl Zsuzsa tapasztalatát követve, a Zsolnay gyárban Hárs Évával együtt nyitottuk fel a páncélszekrényben szigorúan őrzött forma- és díszítményrajzos köteteket.
A gyártásiminta-könyvek, a múzeumi és a levéltári dokumentációk kutatása az Országos Tudományos Kutatási Alap segítségével ezután indult el , a budapesti Iparművészeti Múzeum igazgatója, Rózsa Gyula kezdeményezésére. A pécsi múzeummal, valamint levéltárral együttműködve sok eredmény született, de a Zsolnay-forráskutatások még korántsem tekinthetők befejezettnek!
A faenzai kiállítást Bécsbe is meghívták, majd Gentben, a flamand Iparművészeti Múzeumban, önálló Zsolnay-kiállítást rendezhettünk. A külföldi bemutatkozások fénypontja a 2002-ben New Yorkban megnyílt történelmi áttekintés és katalógus kínálata volt. A máig tartó és fokozódó érdeklődést bizonyítja, hogy a közelmúltban a budapesti Virág Judit Galéria már önálló Zsolnay-aukciót is rendezett, nagy sikerrel.
Zsolnay-negyed, Pécs
Tudom, hogy nehéz, de ha néhány mondatban kéne összefoglalni a Zsolnay gyár sikerét, akkor mit emelne ki?
Az 1853. évi indulástól mindmáig fennálló Zsolnay cég sikereit és küzdelmeit egyaránt meghatározták a történelmi körülmények. Az 1867. évi kiegyezést követően, az Osztrák–Magyar Monarchia fejlődése lehetővé tette a hazai ipar hőseinek kibontakozását. Zsolnay Vilmos egy olyan gyáregyüttest fejlesztett a bátyjától átvett műhelyből, amely a durva és finom kerámiaipar minden ágában tevékenykedett. Az ipari kőcserép- és porcelánszigetelő-gyártás hazai igényeket teljesített, építészeti kerámiákat monarchiaszerte szállítottak, a díszművek többségével a külföldi közönséget hódították meg. A sokoldalú ipari tevékenység tartotta el a művészetet, tette lehetővé a művészi kerámiaműhelyek újító, kísérletező szellemű fejlesztését. A 19. század utolsó harmadában Európa- sőt világszerte a kerámia művészetének és technikáinak különleges időszaka bontakozott ki. A historizmus stíluskorszakának igényes alkotói számára kinyílt a világ, térben és időben egyaránt. A történelmi értékek felfedezése, meghonosítása, az egykori technikák újjáalkotása során olyan tárgyak születtek, amelyek az alkotó és a vásárló műveltségét, igényességét fejezték ki, reprezentálták, a főúri palotákban éppúgy, mint a polgári otthonokban.
Zsolnay Vilmos kereskedelmi tapasztalatai alapján ambicionálta a luxus díszműgyártás felfedezőútjait, a kor vezető francia, angol, német cégeivel versenyezve. 1873–78 között saját laboratóriumot állított fel és kidolgozta azt az 1280 fokon kiégő, azaz magas tüzű, színes mázas kerámiát, amit porcelánfajansznak neveztek el, samivel 1878-ban aranyérmet nyert a párizsi világkiállításon. Találmányának anyaga a tömörré égetett porcelán és a porózus fajanszféleségek között helyezkedik el. Kínai mintára készített hozzá anyagában színes mázat, később többrétegű mázakat is használt. Egymásba olvadtak a színek, vagy a felső réteg repedezett lett, vagy gyöngyösen zsugorodott. A különböző mázkülönlegességek költői nevekkel jelentek meg a műkereskedelemben. A század végén a redukáltan égetett fémfényű mázakkal nyerte el a nagyvilág elismerését. Az eozinmázak később nemcsak a szecesszió, hanem a modern időszak márkajelző tulajdonságai lettek.
Zsolnay Vilmos és családtagjai irányításával egy nagytudású és egyre gyarapodó kivitelező gárda működött, remek formázókkal és festőkkel. Felállított egy női festödét is, ami akkoriban óriási újításnak számított, hiszen a nők így a legrangosabb tevékenység részesei lettek. Leányai is tervező művészként alkothattak. Teréz férje, Mattyasovszky Jakab geológus és Júlia férje, Sikorski Tádé építész szakértelme, munkája nagymértékben hozzájárult a márkanév sikeréhez.
Az első világháborút követően alapvetően megváltoztak a történelmi körülmények, az elvárások, a lehetőségek. Akárcsak a második világháború után. A múlt eredményei azonban mindig ösztönzően hatottak. A Zsolnay alkotószellem tárgyiasult emlékei a múzeumi kiállításokon és a műkereskedelemben változatlan érdeklődést keltenek. A szellemi frissességnek, a kézművességnek és a technikai összetettségnek köszönhetően mindig meg tudtak újulni. Ez lenyűgöző.
Mióta dolgozik szakértőként a BÁV aukciósháznak?
1989-ig a múzeumok hatáskörébe tartozott a műtárgybírálat, így kerültem kapcsolatba a műkereskedelemmel. A BÁV-tól pedig az a megtisztelő felkérés ért, hogy vegyek részt a szakképzésükben. De a hetenkénti műtárgybírálaton túl is gyakran megkerestek a BÁV becsüsei egy-egy kérdéssel, a Szent István körúti, a Bécsi utcai üzletbe én is be-beugrottam, érdekelt, milyen műtárgyak bukkannak fel. Kérdezgettek is egy-egy tárgyról. Beszélgetni és tapasztalatot cserélni mindig jó, akár a gyűjtőkkel, akár a műkereskedelem szakembereivel vagy a múzeumi munkatársakkal.
Milyen volt a kapcsolata a gyűjtőkkel?
A közgyűjtemények mellett mindvégig a magángyűjtemények „kincsei” segítették a sajátosan magyar, ugyanakkor az általános értékrenddel szinkronban álló Zsolnay-teljesítmény hiteles bemutatását.
A gyűjtőkkel való kapcsolatom is az Iparművészeti Múzeumban alakult ki, a heti rendszerességű műtárgy-meghatározások kapcsán. Átéreztem azt a tudásvágyat, amivel egy-egy látókörükbe került tárgy után kutattak, és azt is, hogy soha nem tudják leállítani magukban a gyűjtőszenvedélyt. Én magam nem gyűjtök tárgyakat. Dr. Zádor Anna professzorasszony az első egyetemi órákon megmondta, „soha ne gyűjtsd azt, amivel foglalkozol” – és én ezt megfogadtam.
A múzeumi munkában az volt a csodálatos, hogy körülvettek a szebbnél szebb tárgyak, saját magamnak nem is gyűjtöttem, csak élményeket és ismereteket. Ezt mindmáig megteszem, megismerve a magángyűjteményeket.
Nem felejthetem, hogy Rudolf Schmutz bécsi gyűjteménye tárta fel előttem először a szecessziós Zsolnay-kerámiák misztikus világát. Ő ismertetett össze Gyugyi Lászlóval, a Bécsből Pittsburghbe menő telefonhívásával. A New York-i kiállítás előkészítésekor személyesen is tanulmányozhattam a Gyugyi-kollekciót, amelynek 2010. évi Pécsre érkezése és állandó kiállításának megvalósulása a Zsolnay Kulturális Negyedben valóban igazi csoda! Ténylegesen a „nagyvilágból” tértek haza az 1873. évi bécsi világkiállítástól az 1920-as évek végéig exportált vázák, plasztikák, a Zsolnay-műipar „aranykorának” emlékei. A korszak pontos keresztmetszetét adják, és a művészet nyelvén a gyűjtőről is vallanak, aki 1956 után Angliában, majd Amerikában a műszaki tudományok terén aratott sikereket. A pécsi kiállítás anyaga mindmáig folyamatosan bővül.
A Zsolnay-gyűjtőket azért is nagyra becsülöm, mert önmegvalósító terveikkel a közügyeket is szolgálják. Magánkezdeményezéseknek köszönhetően Budapesten is tervben van egy állandó Zsolnay-kiállítás, a Körössy Szalon épületében, ahol várhatóan eddig lappangó tárgyak vallanak majd Rippl-Rónai- és a Zsolnay-műhelyek együttműködéséről.
Milyen tervei vannak még, most kutat-e valamit?
Én már csak átadni, továbbítani szeretném a tapasztalataimat és a kérdéseimet. Jó lenne, ha a gyűjteményekben, aukciókon, múzeumokban felbukkant tárgyakról digitális adatbázist lehetne összerakni, Azt is el kellene érni, hogy a pécsi levéltárban őrzött kiállítási jegyzékek és a díszművek formaszám szerinti változatait rögzítő kalkulációs könyvek adatait digitalizált formában lehessen kigyűjteni. Nagyon segítőkész a pécsi levéltár munkatársa, de csak heti két délelőtt lehet „keresgélni” a vaskos kézírásos kötetekben. Foglalkozni kéne az 1953 utáni korszakkal is, amelynek már vannak gyűjtői, támogató galériái, amint ezt az éppen most megjelent, a BÁV Bécsi utcai üzletében bemutatott, Zsolnay modern 1953–1990 című reprezentatív könyv tanúsítja. Igen, bőven van még mit vizsgálni, várnak még meglepetések. A historizmus tanítása újjáéled, a múlt értékei a jövőt szolgálják.
Szerző: Jankó Judit
