„Sosem azt bántam meg amit megvettem, csak azt amit nem”

 Hogyan kezdődött a műtárgyakkal való kapcsolata?

Kosárlabdáztam, és egy időben a Kinizsi utcai református gimnázium tornatermében voltak az edzéseink. Az egyik este valaki mondta a tornaöltözőben,  hogy a díszteremben van valami „bigyó”, emlékszem ezt a szót használta,  felmentem és egy BÁV-aukcióra csöppentem, ami elvarázsolt engem. Leültem és figyeltem, mi zajlik, magamban pedig megállapítottam, milyen érdekes is ez a helyzet. Így kezdődött, úgyhogy elmondhatom, körülbelül 55 éve járok a BÁV árveréseire. Megtetszett a hangulata, talán nem véletlenül: a gyűjtőszenvedély gyerekkoromtól kezdve tetten érhető nálam, mindig gyűjtöttem valamit, ha mást nem, akkor szalvétát.  És a gyerekkori szenvedély belobbant újra, amikor ráébredtem, hogy szalvéta vagy bélyeg helyett gyönyörű műtárgyakat, festményeket is birtokolhatok. Akkor még nem ilyen milliós nagyságrendű festményeket vonultattak fel egy árverésen, maximum 10 ezer forint volt egy kvalitásos festmény, igaz, akkor ez is nagy pénznek számított. A BÁV-on kívül nem voltak műkereskedelmi szereplők, csak a nyolcvanas években jelent meg első fecskeként a Műgyűjtők Galériája.

Volt még egy dolog, ami inspirált azon az első árverésen, amire véletlenül beestem. Felfedeztem a közönség soraiban egy távoli ismerőst. Az V. kerületben, ahol laktam, mindenki ismerte a  híres Szalay cukrászda tulajdonosát, és ez a maszek cukrász ott ült és licitált. Figyeltem, miket vett, összeszámoltam fejben és elámultam, hogy azon az egy árverésen 20-25 ezer forintot költött. Nem egy képet vett, hanem többet, de ez akkor is nagyon nagy összegnek számított. Így kezdődött.

Az igazi nagy korszak az volt, amikor a BÁV a MOM-ban tartotta az árveréseit, azt szerettem a legjobban, és nagyon örültem, amikor újra oda kerültek át az aukciók, mert az egy szentély volt nekünk, gyűjtőknek. Ugyanaz a 150-200 ember gyűlt össze és mindenkinek megvolt az állandó helye. Én a jobb oldal 8. sor 1. székben ültem. Oda nem ült le más. Az árverés után összegyűltünk és értékeltük, ki mit vett. Ma nem ismerik egymást az emberek, és egy-egy tétel vásárlójának a kiléte a legnagyobb titokká vált. Régen ezeket a dolgokat megbeszéltük.

Többféle gyűjtői karakter van, egyesek befektetésből vásárolnak, mások impulzívan. Ön hová sorolná magát?

Azt hiszen, én inkább szenvedélyes gyűjtő vagyok, soha nem vásároltam pénzügyi megfontolásból. Csak olyan képekre licitáltam, amelyek nekem tetszettek, és amelyeket meg is engedhettem magamnak. A gyűjtés öröme érdekelt, az, ha valamit sikerült megszerezni. Olyan ez, mint a horgászás, ami a kisunokám hobbija. Nagyon örül, ha fog egy halat, átéli az előzetes izgalmakat, boldog, amikor kapása van, megküzd azért, hogy kiemelje a halat, amikor megfogta, örül egy kicsit neki, majd  visszaengedi a vízbe. Ez van az aukcióval is, az előzmények, a körülmények, a megszerzés a legfontosabb benne, illetve az a  tudat, hogy az enyém lett.

Emlékszik rá, hogy mit vett először?

Nem aukción vásároltam először, mert sokáig csak megfigyeltem, nézegettem, mi is zajlik, és kezdetben túl magas volt az árszint is nekem, meg valahogy úgy éreztem, fel kell nőnöm hozzá, hogy licitálni merjek. Sokszor betértem a BÁV Szent István körúti üzletébe. Itt vásároltam először, nem aukción. Minden nap bementem hazafelé menet, s elkezdtem vásárolni képeket pár száz, illetve egy-két ezer forintokért. Ekkoriban már jártam aukciókra, de még nem tudtam hozzászólni, nem tudtam eldönteni, mi értékes és mi nem, még nem volt szemem egy műtárgy kvalitásainak megállapításához. Sokat kellett tanulnom, műtárgyismeretet, művészettörténetet, és otthonossá kellett válnia az aukciós helyzetnek, meg kellett tanulnom, mire kell figyelni. Sokáig az volt a döntő számomra, talán még ma is az, hogy tetszik-e az adott darab. Hiába mondták valamiről, hogy igen értékes, ha nekem nem tetszett, akkor nem kellett.

Ma már sokat tudok, meg tudom állapítani, mi érték és mi nem, mégis azt gondolom, az a helyes iránymutató, ha tetszik valami és akkor el kell indulni érte. Utólag mindig azt bántam meg, amit meg tudtam volna venni, de nem tettem meg, pedig tetszett. Amit megvettem, mert tetszett, azt sosem bántam meg, függetlenül attól, hogy jól jártam vele vagy sem. Amiért elindultam, és az enyém lett, az egy csoda. Nem veszített az erejéből.

Mi az, amit nagyon sajnál, hogy nem vett meg?

 Két régi történet, és látja, még mindig nem hagynak nyugodni. Egry József a kedvenc festőm, személyesen is nagyon szeretem és a magyar festészet történetében kiemelkedő életműnek látom az övét. Mindig az volt a vágyam, hogy birtokoljak tőle egy festményt, de már a hetvenes években is olyan magas volt az ára, ami meghaladta a lehetőségeimet. Ha jól emlékszem, 1978-ban, egy BÁV-aukción szerepelt egy Egry-kép, Taormina II. címmel, ami 65 ezer forintól indult, és 100 ezerért kelt el. Nagyon vágyakoztam rá, de már a kikiáltási árat is sokaltam, aztán amikor feltornázták a leütési árat 100 ezer forintra, és a közönség megtapsolta, akkor arra gondoltam, hogy ennyi pénz a világon nincs. Sem ez az Egry-kép, sem valamelyik másik nem lett az enyém, soha életemben, és ezt nagyon bánom.

A másik emlékezetes elszalasztott lehetőség, ami tényleg a mai napig bosszant, amikor a Szent István körúti  üzletben nem vettem meg a Sportjátékok a stadionban című Scheiber-képet, ami sokáig kint lógotta  falon. Szintén a hetvenes években vagyunk, 10 ezer forintért árulták ezt a különleges Scheiber-alkotást, pedig akkoriban két-három ezer forintért hozzá lehetett jutni egy átlagos Scheiberhez. Hezitáltam, nézegettem, de soknak tartottam, amit kértek érte. Aztán néhány éve ugyanezt a képet 32 millióért adták el egy árverésen. Engem meg a guta ütött meg. Scheibert egyébként is nagyon szeretem. Fontos figura volt az ízlésformálásban nekünk, gyűjtőknek is, olyan alkotó, aki átvezet a klasszikusoktól a modernekhez. Nagyon  szerettem ebben a gyűjtői tevékenységben, hogy éreztem, aukcióról aukcióra fejlődöm:  az ízlésem, a hozzáállásom, a szemem, a tudásom. Ezt a két képet életemben nem fogom elfelejteni.

Scheiber Hugó: Sportaréna, 61. Művészeti aukció, Virág Judit Aukciósház. A kép a Virág Judit Galéria archívumából származik.

Kik a kedvenc festői, és miket gyűjt?

Leginkább festményeket, szobrokat és kis ezüsttárgyakat. Kedvenc festőim a műr említett Egry József, Mednyánszky László, Vaszary János és Gulácsy Lajos. Egyszer  felfigyeltem rá, hogy milyen sok szép szobor szerepel az aukciók kínálatában, de rendre visszamaradnak, noha a festményekhez képest alacsony árakon indítják őket. Rájöttem, a szobrok iránt nincs kellő kereslet, én viszont elkezdtem érdeklődni irántuk, tanulmányoztam őket. Így sikerült egy-két szobrot aukciókon kívül megszerezni. 

A feleségem kedvéért elkezdtem ékszer- és műtárgyaukciókra járni, hamar rájöttem, hogy az ékszerek nem hoznak lázba, de megszerettem az ezüstöt. Gyönyörű tárgyak bukkannak fel minden aukción, és egy gyűjtő ismerősöm, akitől sokat tanultam, rávezetett, hogy az antik ezüst az igazi érték. Viszont ezek a régi magyar antik ezüsttárgyak igazán drágák is, ezért csak csodáltam őket, elkezdtem viszont gyűjteni az antik kiskanalakat. Több ezer darabom van, mesterjelekkel, monogramokkal ellátva. Az ezüstbolond gyűjtő barátom segített sokat a mesterjegyek azonosításában.

A szobrok közül még inkább, mint a festményeknél, azt vettem meg, amit szépnek láttam, és elsősorban magyar szobrászok műveit. Kiemelten gyűjtöttem a lószobrokat, ebben a műfajban külföldi alkotásaim is vannak. Van egy tétel, amire különösen büszke vagyok: egy aukción felbukkant egy orosz lószobor, elkezdtem böngészni, mi lehet. Rájöttem, hogy Szentpéterváron a híd egyik szobra, megvettem. Tovább kutattam és kinyomoztam, hogy a készítője egy híres orosz szobrász, aki lovasszobrokra specializálódott. Egy anekdotára is rábukkantam, miszerint azt mondta egyszer a cár a szobrász dicséreteként: „Fiam, te jobb lovakat csinálsz, mint egy csődör”. Ennél nagyobb öröm nincs, mint amikor egy aukciós anyagban az ember megfejt valamit, rájön valamire, amire a többiek nem.

Mindig mindennek utánanézett?

Igen. Könyveket bújtam, szakértőket kérdeztem,  benne voltam a gyűjtők örök játékában, én is imádtam szignálatlan festményeket kikutatni. Nagyon örülök, mert tartalmas és izgalmas életem volt így. Amikor abbahagytam a sportolást, ez kitöltötte a szabadidőmet, alig vártam, hogy aukció legyen. Minden Magyarországon megjelent katalógus megvan nekem otthon. Dolgoztam is a BÁV-nak, az 1957–1977 közötti aukciós indexét lektoráltam és időnként megkerestek szoborügyekben szakértőnek. Rendszeresen bejártam a becsüsökhöz,sokat tanultam én is tőlük, és ők is gyakran kikérték a véleményemet.

A magyar szobrászok közül kiket kedvel?

Nagyon szeretem Kerényi Jenőt, Varga Imrét, Pásztor Jánost és Kisfaludi Stróbl Zsigmondot. Uttóbbinak a Gyík című szobra, amit különösen kedvelek   nemrégiben a Virág Judit Galéria aukcióján 4 millió forintért kelt el. A magyar szobrászatot én egyébként is erőteljesebbnek érzem, mint a festészetet, európai viszonylatban legalábbis. Elhanyagolt műfaj a szobor a hazai aukciókon, talán a BÁV is képviselhette volna jobban a szobrászatot. A szobor legalább olyan dísze a lakásnak, mint egy festmény. Sportolóként kivételezett helyzetben voltam, sokat jártam külföldre, és többek közt így jutottam ki a brüsszeli világkiállításra 1958-ban, ahol Kerényi Jenő szobrai a magyar pavilon díszei voltak, itt figyeltem fel Kerényire, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy szobrokkal kezdjek foglalkozni.

Kerényi Jenő: Támaszkodó nőalak, 73. Műészeti aukció, 2018

 A sport sok mindenhez hozzásegített, akkor járhattam külföldre, Brüsszelbe, Párizsba, a Louvre-ba, , amikor másoknak még Sopronba is külön utazási engedély kellett. 88. évemben vagyok, örülök visszamenőleg az életemnek, amelyet kitöltött a sport, meg a művészetek és a családom, ennél több nem is kell.

Szerző: Jankó Judit

Az interjú a BÁV 1773 magazinjának 2021-es számában jelent meg. Az ingyenes magazinért látogasson el galériáinkba, vagy olvassa el online. 

BELELAPOZOK A MAGAZINBA