Az 1939-40-es árverések anyaga még semmiben sem maradt el a korábbiaktól, köszönhetően annak, hogy a második világháború kapcsán, többek között a korábban elcsatolt, majd újra visszakerülő területekről, jelentős mennyiségű műtárgy özönlött az Árverési Csarnokba. A korai közlönyök még meglehetősen bizakodók:

„A mostaninál jelentőségesebb időben még alig hívtuk össze a műértő közönséget, hogy évadot nyitó aukciónkon részt vegyen…. Az Árverési Csarnok aukciói pedig, legalább is a székesfővárosban, hozzátartoznak a rendes életmenethez. Ha elmaradnának, sok ember érezné hiányukat. Nemcsak azok, akiknek a műgyüjtés lelki kielégülést nyújt, akikre nézve a művészet és műipar alkotásaival való foglalkozás szükséglet, épp úgy, mint akiknek megélhetést nyujtó keresetmód”

- írták az 1939. október 5-i árverés katalógus előszavában.

A gyűjtők közül sokan múzeumi letétbe helyezték tárgyaikat, vagy külföldre menekítették a gyűjteményüket, legtöbbször abban a reményben, hogy ott jobb áron tudják majd őket értékesíteni:

„Az Árverési Csarnok feladatai között nem az utolsó, hogy segítségére legyen úgy közgyűjteményeknek, mint a magánosoknak az egyébként elkallódó művészeti és műipari emlékek felkutatásában és méltó értékelésében. Ne szivároghassanak ki a határokon túlra, nyom nélkül a századok folyamán felhalmozódott műértékek, sokszor mélyen valódi becsük alatt megszabott csekély árakon. Jussanak magyar gyűjteményekbe, biztos magyar kezekbe.” (1940. október, XCV.)

1940 novemberében kerül kalapács alá a Gerbeaud-hagyaték, és többek között gróf Dessewffy Miklós és felesége, a Nemzeti Múzeum tőszomszédságában álló díszes palotájának berendezése, valamint a gróf híres numizmatikai gyűjteménye is. A becsüsöknek azonban érezhetően egyre nehezebbé vált az aukciós anyagok összeállítása:

„Az anyagot összegyüjteni, számban és minőségben megfelelőt nyujtani manapság nem könnyű feladat. A műértékek elrejtőznek s csak nehezen hozhatók napfényre.” (1940. június, XCIV.)

Természetesen sokan kényszerűségből próbáltak túljutni a műtárgyaikon:

„Azok, akik aukciónkon művészi hajlandóságaiknak, a szép iránti érzéküknek vagy kedvtelésüknek áldoznak, nem is sejtik, hogy vásárlásukkal egy-egy embertársuknak teszik lehetővé a legszebb keresztény ünnep nélkülözésmentes megülését.” (1940. december, XCVI.)

1941-ben került kalapács alá „egy ismert gyűjtő”, Wittmann Ernő gyűjteménye is. Az országot elhagyó gazdag ügyvéd, jól dokumentált és sokat kiállított plakettjei és kisplasztikái igazi muzeális értékű darabok voltak. A visszamaradt értékesebb tárgyakra Wittmann kiviteli engedélyt szerzett, és Angliában helyezte őket biztonságba. A sors fintora, hogy nagy részük éppen itt pusztult el egy bombatalálat következtében. Az árverési katalógusok ebben az időben sokszor zavarba ejtően szemet hunynak a politikai események felett:

„..rá kell mutatnunk arra a paradox tünetre, hogy a mai izgalmas és forrongó viszonyok között a műgyüjtés nemes szenvedélye erősen fellendült és jobban virágzik, mint a békés és nyugalmas időszakok napjaiban.” (1941. március, XCVII.)

A művészeti aukciók mellett mindennaposak voltak a háztartási eszközök, ruhaneműk, és más használati tárgyak árverései. Beszédesek az árak is: 1941 áprilisában, a már akkor is elismert Feszty Árpád férfi képmást ábrázoló olajképére 60 pengőről lehetett licitálni, míg ugyanekkor 6 méter gyári hibás és molyos csíkos szövet 80 pengőről indult, de egy hasonlóért molyok nélkül már legalább 120 pengőt kellett fizetni.   

1942-ben, a háborús időkben megszokott módon, legfőképpen az ékszerek számítottak kelendőnek, de hat könyvaukciót is tartottak. Az év, és talán az akkori művészeti élet legfontosabb eseménye mégis az 1940-ben elhunyt Iványi-Grünwald Béla festőművész 139 alkotásából rendezett árverés volt.

A következő évtől már nem lehetett aranytárgyakat árverésre bocsájtani, és nem sokkal később az ezüsttárgyak kereskedelmét is korlátozták. Ennek ellenére 1943-ban még öt időszaki és hat könyvaukciót szerveztek, többek között Schmidt Miksa magángyűjteményét is értékesítették. Az Árverési Osztály ebben az időszakban mérte fel az eladók és vevők társadalmi státuszát, amelyből arra következtettek, hogy a beadók legfőképpen a középpolgárok, míg a vásárlókat a kereskedők, a spekulánsok magas aránya jellemzi.

Ahogy a világháború egyre súlyosabban érintette Magyarországot, úgy 1943-ban a műtárgy-aukciók is egyre ritkábbá váltak, majd elmaradtak. Meglepő módon azonban még 1944 májusában is tartottak könyvárverést. Egy, az év első felében készült postatakarékpénztári beszámoló megemlékezik arról, hogy a légitámadások miatt már 1942-től, a biztonságos tárolás okán, olyan sok szőnyeget zálogosítottak el,  hogy megteltek a raktárak. Az 1944. márciusi német megszállás után egy hónap alatt 16638 szőnyeget adtak be értékmentés céljából. A háború végén egyre több korlátozó intézkedés lépett életbe, 1944 októbere és 1946 augusztusa között pedig már a Zálogház sem működött.  A fővárosért vívott harcok 1945 áprilisáig elhúzódtak, az épületek harmada elpusztult vagy súlyosan megsérült:

„A háború szörnyű vihara nem kímélte meg a műemlékeket sem. A legnagyobb kárt természetesen az építészeti emlékek szenvedtek, de azok után nyomban az egykönnyen el nem rejthető művészi bútorok következtek.” (1947. november, Művészeti aukció)

Budapest ostroma után, az átvonuló katonai csapatok csak a Központi Zálogház épületéből 200.000 zálogtárgyat raboltak el. A háború végével a még élő tulajdonosok visszakapták értékeiket, amelyeket aztán megélhetésük biztosítása érdekében értékesítettek.

Átvonuló szovjet csapatok, háttérben az Iparművészeti Múzeum, kép: Fortepan

A bizonytalan politikai és gazdasági időkben a pengő egyre inkább leértékelődött. Bár 1945-ben már rendeztek műtárgy-árveréseket, de az anyag szakmai válogatás nélkül került kalapács alá.

A pengő hiperinflációját jól mutatja, hogy ’45 szeptemberében egy Iványi-Grünwald Béla falu végét ábrázoló olajképére 2500 pengőről lehetett licitálni, míg 1946 júniusában, a Gémeskútnál című festménye már 1.500.000 milpengőért lett kikiáltva.

Széchenyi Lánchíd és a pesti Duna-part, 1945, kép: Fortapan/Military Museum of Southern New England

A következő, a sorban 120. számú árverést 1946. szeptember 30. és október 8. között tartották, nem sokkal a forint augusztusi bevezetése után. Igazi fordulópontot jelent ez az aukció, hiába eddig is a legjobb szakemberek foglalkoztak a meghatározással, az előszó festmény részét maga Dr. Balogh Jolán, a Szépművészeti Múzeum igazgatója írta; a műtárgyakat Csányi Károly, az Iparművészeti Múzeum nyugalmazott igazgatója méltatta. A keleti kötődésű tárgyakról F. Takács Zoltán dr., a Hopp Ferenc keletázsiai művészeti múzeum igazgatója írt szinte költői sorokat, amelyben már a háború utáni élni akarás, a szép iránti vágyakozás bujkál:

„A virágdísszel pazarul telehintett nagyméretű ónozott Kashmir rézedények láttára is rá kell eszmélnünk arra a különbségre, ami elvászaszt minket egy minden pesszimizmustól és súlyos gondolatoktól távolálló díszítő törekvéstől.”

Nem kétséges, hogy a becsüsök óriási erőfeszítéseket tettek, hogy az új pénznemben is meghatározzák az árverési tételek értékét. A forintba vetett bizalmat azonban beárnyékolta a pengő gyors inflálódásának emléke:

„És – hogy nemcsak szellemei értékekről beszéljünk az Árverési Csarnokban – hol van az a valuta, amely fel tudná mutatni azt az állandó értékemelkedést, ami a komoly mesterműveknek elvitázhatatlan kiváltsága?” (1947. február, Külön művészi aukció)

Kontuly Béla: Budapest drámája, Karácsonyi aukció, 2020

A szakértők mesterhármasa a következő években is tevékenyen részt vett az évi négy-öt alkalommal megrendezett művészeti aukciók zsűrizésében. Az előszók visszatérő eleme a megújulás, a szebb jövőbe vetett bizalom:

„Ez az árverés a hasonló budapesti vállalkozások fénykorát juttatja eszünkbe… De ezúttal nem is annyira a mult érdemes gyűjtőiről emlékezünk, mint inkább a jövő igéretét látjuk a műtárgyak körforgásának megindulásában. Nemcsak arra gondolunk, hogy a régi házakból kikerülnek a féltve őrzött nemes értékek, hanem arra is, hogy új értékelők keletkeznek. Vajjon lehetnek-e lelketlenek a műtárgyak, amelyek megérezve az idők szavát, kikivánkoznak a homályból?” (1947. február, Külön művészi aukció)

 A kormány 1948-ban úgy döntött, hogy a Postatakarékpénztárról leválasztja az Állami Zálogház és Árverési Csarnok Nemzeti Vállalatot. 1949-ben vezették be a védett tárgyak jogintézményét, illetve ugyanebben az évben kezdték el államosítani a régiségkereskedők üzleteit is. A katalógusok az aukciós anyagok felhígulása mellett az új társadalmi berendezkedésről tanúskodnak:

„Amint az alábbiakban kitűnik, az árverésre kerülő anyag egyre sokasodik és mindinkább az átlagos vevőre felebbez. Ez a helyzet hozza magával, hogy az aukciókon a művészi ipar jut túlsúlyba a festészet és szobrászat felett. A helyzet hozza magával azt is, hogy a nagy művészet ma már inkább a közösség számára dolgozik. A közelmult unalmasságáig sok szuperszubjektív átlagtermelése – bizony átlagtermelése! – után nem is baj, hogy így van. A görög művészet is akkor volt legnagyobb, amikor a közért dolgozott.” (1949. március, 136. számú aukció)

Az 1948-ban létrejött új, kommunista rezsim rövid idő alatt felszámolta a műkereskedelmet, véget vetett a műgyűjtő-műkereskedő, illetve a velük dolgozó múzeumi szakemberek jó viszonyának is. A műgyűjtés üldözötté vált, és 1950-től hét évig elmaradtak az árverések…