„Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1924-ben megnősülve, kikerültem Zebegénybe, ahol azután megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő és elválaszthatatlan egységét láttam itt meg olyan miliőben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak” – írja Szőnyi István 1961-ban megjelent visszaemlékezésében.[1] A Dunakanyar mikroklímája ekkor vált kizárólagossá festészetében, mely Szőnyi zárkózott, meditatív lényével leginkább összhangban állt. Vásznain mindennapi élményeit teremtette újjá a környező vidéknek, a falu embereinek, élőlényeinek, szűkebb családi életterének megidézésével. A téma iránti elkötelezettségét pedig a politikai és a stílusfordulatok ellenére élete végéig megőrizte. Pályaképének harmonikus önazonossága – ahol az alkotó külső és belső világa ilyen tökéletes egyensúlyban áll – párját ritkító jelenség a magyar festészet történetében.
A Zebegényben töltött első években azonban még nem annyira az ember és a táj harmonikus szimbiózisa, mint inkább a vidék atmoszférája ragadta meg a festő fantáziáját. Elekfy Jenőné emlékei szerint Szőnyiék ezekben az években egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy vendégeiket felvezessék a dombtetőre, onnét csodálva meg a felejthetetlen panorámát és a hömpölygő Dunát.[2]

Szőnyi István: Zebegény, 1924
Olaj, vászon
Méret: 56 × 63 cm

Kikiáltási ár: 4,8 millió forint

A táj lenyűgöző atmoszférikus jelenségei rövidesen a művész alkotásain is felbukkantak. A korábbi, barna tónusú képekkel szemben az igéző fényjáték egyre inkább fellazította Szőnyi formáit. Ahogy Lyka Károly írja a művész Ernst Múzeumban rendezett, 1924-es kiállítása kapcsán: „A rideg formák feloldódnak, az éles kontúrok bilincseiből kiszabadulnak a színek, s gazdag, változatos harmóniává alakul át minden.”[3]
Pontosan a Lyka által megfigyelt stílusjegyek köszönnek vissza a mester Zebegény (1924) című alkotásán is. Az előtér fáinak és bokrainak motívumait ugyan még masszív, élére állított háromszögbe szervezte a festő, ám a triangulum szárai által közrezárt részleteket, a viadukt, a falusi háztetők, illetve a középteret lezáró Duna motívumát már oldott formakezelés és harsány színvilág jellemzi. A finom és mozgalmas festői részletek egyúttal lírai átmenetet biztosítanak a háttér lendületes fénypászmáiba, tökéletesen idézve meg a táj semmihez sem fogható, grandiózus atmoszféráját.

                                                                                                                            Szerző: Kaszás Gábor

                                                                                                                                       művészettörténész

[1] Szőnyi István önvallomása. Kortárs, 1961. 8. 281. o.

[2] Elekfy Jenőné: Tizennégy nyár Zebegényben. Zebegény 1970. 10. o.

[3] Lyka Károly: Szőnyi István kiállítása. Esti Kurír, 1924. január 13. 10. o.