„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”

/részlet József Attila Eszmélet című verséből, Várkonyi György nyomán/

A magyar származású Bauhäuslerek, Breuer Marcell, Molnár Farkas, Forbát Alfréd, Weininger Andor tevékenysége korábban sem volt ismeretlen számára, ám Paul Klee, Kandinszkij, Breton, Picasso, Mondrian és Malevics vagy éppen Max Bill és Jean Arp munkássága üdítő frissességgel hatott főiskolai mestere, a divatos portréfestő Kandó László korrektúrája után.

Hazatérve világossá vált Gyarmathy számára, hogy többé nem folytathatja azt a derkovitsi vonalat, amelyet korábban elkezdett. Egyéni törekvései deklarálása közepette talált rá Kállai Ernő barátsága, aki akkor már hosszú évek óta saját konstruktivizmus-kritikáján dolgozott. Közös művészeti olvasztótégelyük, az Európai Iskola 1946-ban a megosztottságtól tartva nem adta meg a lehetőséget az absztrakt-nonfiguratív irányzatok képviselőinek külön kiállításra, ezért Gyarmathy és Kállai – kiválva az Európai Iskolából – létrehozták a csoportot, mely egy életre meghatározta festőnk életművét: az Elvont Művészek Csoportját.

Gyarmathy Tihamér (Pécs, 1915 – Budapest, 2005): Építmények közt, 1962. Olaj, farost, 100,8 × 59,4 cm. Jelezve hátul: Gyarmathy T. 962. Oeuvre-jegyzék: 62/12. Kikiáltási ára: 2 400 000 Ft

Egy új világkép közepén

Az Elvont Művészek Csoportja 1947 februárjában rendezte első kiállítását a Semmelweis utcai Misztótfalusi Könyvesbolt emeleti galériáján Új világkép címmel. A tárlat apropóján jelent meg Kállai meghatározó programműve, A természet rejtett arca, melyet Gyarmathy élete alkonyán is követendőnek tartott, és amely a megismerés ésszerű határait eltörölve a művészet alapvető célját a tudomány „háta mögötti” terra incognita tanulmányozásában látta. Kállai értelmezésében az ember többé nem ura, sokkal inkább elszenvedője az őt körülvevő világnak, melynek végső rendszerező elvét, a látszólagos káosz mögött lappangó valódi erővonalakat a művészek hívatottak érzékeltetni. „Az egyetemes távlatokat ábrázolni nem lehet, csak sejtetni. Mégpedig festői vagy plasztikai jelek útján. Mértani vagy szervi jellegű elemi formákra van szükség, amelyek éppen végső egyszerűségük révén alkalmasak arra, hogy bennük mint központban a dolgok roppant körének közös értelme, eleven összefüggése nyilvánuljon” – írta Kállai. „A kristályoktól és sejtektől a bolygókig és a spirituálisan örvénylő csillagködökig ugyanaz az alapszerkezet, az életnek ugyanaz az egyetemes taktusa, lendítő ereje érvényesül” – hangzik el másutt.

Gyarmathy teljes egészében magáévá tette Kállai gondolatmenetét, és művészetfilozófiai eszmefuttatásaiban ezt kiegészítve gyakran használta a „középvilág” kifejezést, mely az ember mikro- és makrovilág közötti szintjét jelöli, az érzékvilág terrénumát. A háromosztatú világegyetem gondolatát művészünk – ezt Hornyik Sándor Avantgárd tudomány? című kiváló recenziójában tette közzé – kora természettudományos diskurzusából vehette kölcsön, konkrétan Sir James Jeans Az új világkép című könyvéből, mely 1945-ben jelent meg magyarul. Az angol kozmológus a newtoni mechanikus világképet „A modern tudomány három világa” című fejezetben a mikro- és makrovilággal egészítette ki: „az emberi világ éppen félúton fekszik az elektron világa és a ködfoltok között. […] Valójában az egész soron végig ugyanazon törvények uralkodnak” – adta közre Jeans.

Gyarmathy Építmények közt című festményét már csak a denotatív címadás okán is a középvilág teréhez köthetjük, ám ezeknek az „építményeknek” valójában semmi köze egy megépíthető architektúrához.

A konstruktivista utópiák meghaladása

„A konstruktivitás – írta a festő 1964-ben – tulajdonképpen egy szerkezeti gerinc, amely a középvilág szerkezeti rendjével azonos.” A konstruktivista irányzatok azonban, melyek a végletekig vitték az önelvű geometrikus absztrakciót, a szemében túlhaladottak voltak. A síkgeometrikus alapegységek, a 20. századi szépségelméletek sztárjai, az „ősi”, a „fenséges”, az „abszolút”, a „tökéletes” formák nála az organikus textúra és a kozmikus összefüggésekben felismert azonos rend leírására használt vizuális alapkészlet részei, és mintegy visszagyűrűznek az életbe. Így a konstruktivizmus és válfajai nem lehettek számára követendő példák, csupán szellemi inspirációk. Ez az érzésünk az Építmények köztöt szemlélve is, ahol a körök és egymást fedő téglatestek lüktető rendszerébe az élet sarjadásaként tör be az impasztós, kövér domborulatokat képező festékrétegek szövete.

A geometria tehát ezer szállal kötődik a valósághoz, Gyarmathy festői valóságához. Képein az 50-es évek végén kezdett dominálni a kompozicionális stabilitást nyomatékosító vertikális-horizontális rácsszerkezet, mely a biomorf részletekkel kiegészülve egy egészen sajátos vizuális polifóniát eredményezett. A statikus és dinamikus, organikus és architektonikus ellentétek szinte feloldódnak, aminek csodálatos példája az Építmények közt. A valós tájképi utalások kezdetektől fogva ott vannak Gyarmathy munkáin, ám az ekkoriban kialakított térszerkezet – felrúgva a centrális perspektíva szabályait – több középpontos: „nem mindegy, a szemlélet a kép melyik pontjához viszonyul kiinduláskor, mert különböző pontokból elindulva különböző térérzet keletkezik” – nyilatkozta a festő egy 1964-es interjúban. Ahogy szemünk az Építmények közt képi elemeit pásztázza, bár látni véli az épületek sötéten ásítozó ablakait, nincs egy enyészpont, melyen megnyugvásra találna; rendre elkalandozik újabb és újabb képrétegeket felfedezve. Az objektumok árnyékai sem árnyékok, hiszen sosem a plasztikai modellálást, hanem a képi ritmust szolgálják.

Ez a tüzes színek által is fokozott belső mozgás adja a konstrukció jelentőségteljes lendületét, mely mintha csak most ocsúdna igazán a másfél évtizedes belső emigrációból. A 60-as évek elején a festő még előtte van kozmikus korszakának, ám a szerves életenergia és a geológiai rétegek lomha tektonikája szépen együtt pulzál a szervetlen világ mozgásaival, a városok és autópályák soha nem nyugvó zsizsegésével. Egyik kritikusa, Mándy Stefánia nem csupán a bioromantikus absztrakciót emlegette Gyarmathy kapcsán, hanem „a modern nagyváros technikai kultúrájának rezonanciáját” is mint inspirációt. Nem véletlen, hogy ez 1965-ben hangzott el, annak az évtizednek a derekán, amikor Gyarmathy Tihamér művészete búvópatakból hirtelen termékeny forrássá duzzadt.

Pap Eszter, művészettörténész

A festményre a BÁV 2022. május 17-i 79. Művészeti aukción licitálhatnak.

TOVÁBB AZ AUKCIÓRA