Iványi-Grünwald Béla: Virágszedő nők
Iványi és a posztimpresszionizmus
Iványi-Grünwald Béla festészetében már a római tanulmányút során, 1904-ben jelentkeztek azok a stílusjegyek, melyek megelőlegezték a művész plein airtől való eltávolodását. A szecesszió, a dekorativitás s legfőképp Rippl-Rónai József hatása a finom érzéki stilizálás irányába terelték piktúráját. 1906-ban a Nemzeti Szalonban megrendezett egyéni kiállítása kapcsán Rózsa Miklós is felfigyelt a változásra: „Impresszionizmusa rohamosan közeledik a neo-impresszionizmus felé, mely nem elégszik meg már a természeti hűség puszta visszaadásával, hanem egyben azt a benyomást is reprodukálni kívánja, amit az illető táj a művészre gyakorolt. Ez a művészet már korántsem hat olyan naturalisztikusan, mint Iványi eddigi oeuvre-je, mert erősen transponált (…)”. Stílusának áthangolásában azonban mégsem Róma és Rippl festészete jelentette a legfőbb impulzust. A Nemzeti Szalonban 1907-ben megrendezett Modern francia nagymesterek tárlata, Courbet, Cézanne, Van Gogh és főként Gauguin alkotásainak hatása igazi lavinát indított el művészetében; Iványi érezte, a nagybányai, közel tízéves impresszionizmus eredményein túl kell lépnie.
Kivételesen nyitott szemléletét mutatja, hogy első generációs nagybányai alapítóként képes volt az új impulzusok hatására újraértékelni addigi festészetét: a látványelemek hangulati-atmoszférikus festőiségétől egyre inkább a stilizált vonalritmus felé mozdult el művészete. Az 1908-as első igazán fauve-os alkotásoktól az 1909-ben a gellérthegyi Révai-villa halljába készült Tavasz (Vendégség) című, a második világháborúban elpusztult pannón keresztül vezetett az út. A fiatalok által felszabadított színvilágát ez idő tájt a kései szecesszió vonalkultuszából származtatott kontúrozása fogta míves keretek közé.
A kecskeméti korszak kezdetén
Már az utolsó nagybányai években erőteljesen foglalkoztatta Iványit a tájban elhelyezett női figura festői problémája. A témának két variánsa született meg a Révai-villa pannójának elkészülte idején. Egyrészt nagyalakos, erősen kontúrozott, a tájat csupán néhány jellemző, de nagyformátumú motívummal jellemzett alkotásokat készített. Másrészt – erősebben kötődve a nagybányai ars poetica szellemiségéhez – a táj nyújtotta szerkezet alá rendelt idilli alakokkal „ékített”, lírai hangvételű munkák születtek műtermében. E második típusra már korán felfigyelt a kortárs kritika is, valamint sokszorosan méltatta bennük „azt a dekoratív kellemet és derűt, [...] és (azt), ami titkos, legbelsőbb tartalma volt (Iványi) minden képének: a gyönyörködést a létben”.
E típus rendkívül harmonikus, allegorikus, Árkádia-hangulatot idéző példája a Virágszedő nők című alkotás. A horizont által két közel azonos síkra bontott mező, a pázsitos előtér és az égbolt jelentik a kompozíció alapját. Ebbe az egyszerű szerkezetbe illeszti be a festő a virágot szedő alakokat, melyek – ahogy a tájelemek ábrázolása is – festésmódjukban nélkülözik az erős kontúrozást. Iványi itt inkább a színek érzéki társításával és folthatásokkal játszik, melyek részben a „neós”-ok, részben pedig Rippl-Rónai kukoricás képeinek pettyegetett ecsetkezelését idézik. Kerüli a diagonális szerkesztést, a bonyolult térviszonyokat, s a képsíkkal párhuzamosan helyezi el alakjait a festményen. A szecesszióra jellemző finom, érzéki, a kép terét szinte homogén, dekoratív színfelületekre bontó komponálási mintát használ. A négy karcsú figura színben kibomló ritmusa, az alakokat körülölelő mező motívuma észrevétlen harmóniát teremt az alkotáson.
A Virágszedő nők Iványi 1909-től kezdődő kecskeméti periódusának jellemző darabja. Mintha csak e képet látva írná elragadtatottan az alábbi sorokat a kecskeméti művésztelepre látogató Farkas Zoltán: „A természet erre a képre a maga festékes tubusából keveretlenül, vakító erejükben rakta fel a maga színeit; nem a megszokott alföldi nagyszerű egyhangúság ez, hanem valóságos Szinyei-utánzat. Annak, aki itt éli művészetét, nem kell messzire cipelnie festőkészségét, csak kiül a kertbe, s bármerre fordul, máris fösthet. Sötétlő akáclombok vakítva világító házfalakra borulnak, előttük vakító vörös virágok, felettük ultramarinkék az ég, és máris készen van a kép.”
Kaszás Gábor
