A képi szerkezet kérdése Kondor festészetében
Kondor Béla művészetének két fő forrásvidéke a konstruktivizmus és a szürrealizmus volt. E törekvések általános stílusjegyeinek ötvözése azonban nem volt egyedi jelenség a korszakban. Számtalan hasonló példát találunk az 1950-es és 1960-as évek magyar festészetében, mellyel a posztimpresszionista és realista középszeren igyekezett túllépni a kor progresszív szemléletű piktúrája. Többek között Barcsay Jenő és Kmetty János – Kondor Béla mesterei – is elsősorban a szerkezeti hangsúlyokra koncentráltak a felületi elemek helyett. Képeik lényegi meghatározóját a tiszta plasztikai értékekben, az elvont formai összetevőkben keresték. Bár a két doyen piktúrájának eme sajátosságai általában nem voltak jellemzőek Kondorra, a szerkezetiség kérdése végig kiemelt fontossággal bírt életművében. A képi konstrukció senkinél sem párosult olyan különleges erővel és oly mély humanizmussal, mint az ő esetében. Ennek oka azonban nem a szerkezet – fenti mesterek által is képviselt – elvont, objektív jellegéből adódott, sokkal inkább a konstruktivizmus és a középkori, koraújkori festészeti tradíció ötvözésében keresendő.
Kondor életművét furcsa feszültség lengi körül, hisz a periódus támogatott festészetét nem valami újjal, hanem épp egy markánsan tradicionalista piktúrával támadta. Az ikonfestészet, illetve a koraújkori sokszorosított grafika műfajának hagyományaira alapozva törekedett a szürrealizmust és a konstruktivizmust szintetizálni festészetében, ahol az ikon szakralitása, valamint a motívumok szimbolikája a szürrealizmushoz, a gyakran fordított perspektívára épülő figuráinak erőteljes szerkezetisége pedig a konstruktivizmushoz illeszkedett.
Olaj, vászon, 220 × 147 cm
Oeuvre-szám: 27/1957. In: Kondor Béla (1931 – 1972).
Szerk.: Bolgár Kálmán–Nagy T. Katalin, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1984.
Kiállítva: Hommage a Kondor 1931–1972. Budapest, Vigadó Galéria, 1981. november 19. – december 18. kat. szám nélkül
Képi tradíció és modernség a Várvédők című alkotásban
A képi szerkezet kérdése az 1950-es évek végétől vált egyre szembetűnőbbé az oeuvre-ben. Kondor folyamatosan kereste az olyan témákat, melyekben a konstrukció dominált. Erre a hajlamára Erdély Miklós is felfigyelt: „Egyszer, kb. a hatvanas évek elején azzal lepett meg, hogy legyek szíves, adjam elő neki, mivel nekem építészmérnöki diplomám van, az egész építészetet. És akkor ezt elég rendszeresen csináltuk, egy héten egyszer vagy kétszer beültünk valami kocsmába, és mindent, épületszerkezetet, építéstörténetet, ami eszembe jutott, mindent elmondtam neki, ő rendesen jegyzetelt, és megtanulta. Vissza is kérdeztem.”[1]
A konstrukció „Kondornál azonban sohasem puszta váz, elvont esztétikum; a plasztikai szükségszerűségek keresése egyúttal emberi viszonylatok tükrözése”.[2] S itt lép be a képbe műveinek ikonszerűsége, mely egyrészt historizáló, de ugyanakkor általánosítható tematikájával, másrészt az európai történelem és vallás mély humanitásából eredő kollektív élményanyagával a mítoszok nélkül maradt 20. századi ember őszinte önvallomásává nemesedik alkotásain. Ilyen mű a Várvédők is, melyen Kondor a 16. századi reneszánsz metszetek képi világát társítja a párizsi iskola kései, 1940 körüli egzisztenciális mélységű festészetével.
E két, nem könnyen egyeztethető stílus egységbe szervezése végett a festmény motívumainak grafikus jegyeit a mű szerkezetével, szerkezetiségével igyekszik megfeleltetni a mester. A figurák erőteljes kontúrozása, valamint az erre a szerkezetre épülő plasztika a fametszet képi világának enyhe dominanciáját eredményezi a képen. Mindeközben a történelmi utalások inkább naiv, romlatlan képzetének jegyei is erősek maradnak a festményen az olyan groteszk megoldások által, mint például a főalak kezében látható meghajlított puskacső. A történelem kollektív és naiv képzete a kiüresedett emberi létnek ad nosztalgikus randevút e művön, mely Kondor egyetlen, még magánkézben lévő nagy méretű munkája.
A 16. századi előképre felhúzott kompozíció ugyanakkor ízig-vérig modern: alakjai nem állnak messze Picasso 1940 körüli, drámai hangvételű, erősen egzaltált és metszett figuráitól, míg szín- s Picassónál némileg lekerekítettebb formavilága Georges Rouault hatását idézik. E kortárs törekvések segítségével a történelmi jelenet szerkezeti rendjének fellelése, valamint a motívumok konstruktív rendbe szervezése Kondor elsődleges célja. Ez a szándék művészetének egyik legfontosabb mozgatórugója: a káosszal, az ember bukott létével szembeállított egyensúly meglelésének belső harca, mely nemcsak festészetének, de magánéletének is állandó kísérője volt.
„Jelet hagyni…”
„A por, a szél és a víz munkája belepi utolsó épületeinket, utainkat, alkotmányainkat. Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik – fogyó életünk növekvő lázában – igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat. A tanulság. Művészet lehet csak.”[1] E sorokat Kondor Béla írta Angyal, ördög, költő című versében. A festő nemcsak a magyar piktúra, de a magyar kultúra egészének is egyik legkiemelkedőbb alakja, aki verssel és prózával, festménnyel és grafikával, valamint rövidre szabott életével a humánum és a morál elsődlegessége mellett tett tanúbizonyságot. Azok közé tartozott, akik az etikát, a jó és a rossz harcát az alkotás leglényegesebb elemévé, központi problémájává tették.
[1] Erdélyi visszaemlékezése Kondor Bélára, https://artpool.hu/Erdely/Kondor.html
[2] Németh Lajos: Kondor Béla művészetéről. In: Németh Lajos: Gesztus vagy alkotás. Szerk.: Hornyik Sándor–Tímár Árpád, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatót Intézet, 2001. 30.
[1] Kondor Béla: Angyal a város felett. Budapest, Szépirodalmi, 1987.
Analógiák:
– Pablo Picasso: Széken ülő nő, 1941. Currier Museum of Art, Manchester, New Hampshire, USA
– Georges Rouault: A sebesült bohóc, 1939. Currier Museum of Art, Manchester, New Hampshire, USA
Szerző: Kaszás Gábor, művészettörténész