Számtalan példát találunk a 1950-es és 1960-es évek magyar szcénájában, mellyel a posztimpresszionista és realista középszeren igyekezett túllépni a progresszív szemléletű képzőművészet. Ez a szándék azonban senkinél sem párosul olyan különleges erővel és oly mély humanizmussal, mint épp Kondor esetében. Furcsa feszültség lengi körül életművét, hisz a kor támogatott festészetét nem valami újjal, hanem épp egy markánsan tradicionalista piktúrával támadta. Kondor ugyanis az ikonfestészet, illetve a koraújkori sokszorosított grafika műfajának hagyományaival törekedett a szürrealizmus és a konstruktivizmus ötvözésére, ahol az ikon szakralitása, valamint a motívumok szimbolikája a szürrealizmushoz, a gyakran fordított perspektívára épülő figuráinak erőteljes szerkezetessége pedig a konstruktivizmushoz illeszkedik.

Kondor Béla (Pestszentlőrinc, 1931 – Budapest, 1972): Várvédők, 1957
Olaj, vászon, 220 × 143 cm
Kiállítva: Hommage a Kondor 1931–1972. Budapest, Vigadó Galéria, 1981. november 19. – december 18. kat. szám nélkül

Ez a szerkezetesség az 1950-es évek végétől vált egyre szembetűnőbbé az oeuvre-ben. Kondor folyamatosan kereste az olyan témákat, amelyekben a konstrukció, a szerkezet dominált. Erre a hajlamra Erdély Miklós is felfigyelt: „Egyszer, kb. a hatvanas évek elején azzal lepett meg, hogy legyek szíves, adjam elő neki, mivel nekem építészmérnöki diplomám van, az egész építészetet. És akkor ezt elég rendszeresen csináltuk, egy héten egyszer vagy kétszer beültünk valami kocsmába, és mindent, épületszerkezetet, építéstörténetet, ami eszembe jutott, mindent elmondtam neki, ő rendesen jegyzetelt, és megtanulta. Vissza is kérdeztem.”[1]
A konstrukció „Kondornál azonban sohasem puszta váz, elvont esztétikum; a plasztikai szükségszerűségek keresése egyúttal emberi viszonylatok tükrözése."[2] S itt lép be képeinek ikon-szerűsége, mely egyrészt historizáló, de ugyanakkor általánosítható tematikájával, másrészt az európai történelem és vallás mély humanitásából eredő kollektív élményanyagával a mítoszok nélkül maradt 20. századi ember őszinte önvallomásává nemesedik képein. Ilyen alkotás a Várvédők is, melynek két figurája a 16. századi reneszánsz metszetek képi világát ötvözi a párizsi iskola kései, 1940 körüli egzisztenciális mélységű festészetével. A figurák erőteljes kontúrozása, valamint az erre a szerkezetre épülő plasztika a fametszet képi világának dominanciáját eredményezi az művön. A történelmi utalások inkább naiv, romlatlan képzetét erősítik továbbá az olyan groteszk megoldások is, mint például a főalak kezében látható meghajlított puskacső. A 16. századi előképre felhúzott kompozíció ugyanakkor ízig-vérig modern: alakjai nem állnak messze Picasso 1940 körüli, drámai hangvételű, erősen egzaltáltan metszett figuráitól, míg szín- s Picasso-hoz képest némileg lekerekítettebb formavilága Georges Rouault hatását idézik. A történelem kollektív és naiv képzete a kiüresedett emberi létnek ad nosztalgikus randevút e festményen, mely az utolsó, még magánkézben lévő nagy méretű kompozíciója a mesternek.

„A por, a szél és a víz munkája belepi utolsó épületeinket, utainkat, alkotmányainkat. Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik – fogyó életünk növekvő lázában – igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat. A tanulság. Művészet lehet csak.”[3] E sorokat Kondor Béla írta Angyal, ördög, költő című versében. Kondor nemcsak a magyar festészet, de a magyar kultúra egészének is egyik legkiemelkedőbb alakja volt, aki verssel és prózával, festménnyel és grafikával, valamint rövidre szabott életével a humánum és a morál elsődlegessége mellett tett tanúbizonyságot. Azok közé tartozott, akik az etikát, a jó és a rossz harcát az alkotás leglényegesebb elemévé, központi problémájává tették.

TOVÁBB AZ ESEMÉNYRE

[1] Erdélyi visszaemlékezése Kondor Bélára, https://artpool.hu/Erdely/Kondor.html

[2] Németh Lajos: Kondor Béla művészetéről. In: Németh Lajos: Gesztus vagy alkotás. Szerk.: Hornyik Sándor–Tímár Árpád, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatót Intézet, 2001. 30.

[3] Kondor Béla: Angyal a város felett. Budapest, Szépirodalmi, 1987.