Markó tanítványából a Nemzeti Múzeum képtárőre

Ligeti Antal (1823–1890) a késő romantikus magyar tájképfestészet egyik legjelentősebb képviselője, s egyben a magyar orientalista tájképfestészetnek is legnagyobb mestere. Kolozsvári kereskedősegédként kezdett érdeklődni a festészet iránt, első inspirálója a többnyire Erdélyben működött Szathmári Pap Károly volt, aki később bukaresti udvari festő és fényképész lett. Ligeti 1845-ben gyalog indult neki Itáliának, s már ekkor megismerkedett idősebb Markó Károllyal Firenzében, aki rendszeres tanulásra buzdította. Ligeti bejárta fél Itáliát, s még abban az évben Münchenbe indult. A bajor fővárosban keveset tartózkodott, mert hírül vette, hogy Markó szívesen tanítványául fogadná, s így egyből visszatért Firenzébe. 1845 és 1848 között volt Markó tanítványa, 1848–49-ben honvédként harcolt, 1849–50-ben ismét Itáliában dolgozott és utazgatott. 1851-ben arcképfestőként tevékenykedett Sopronban és Pesten, majd Károlyi István gróf vette magához Fótra. Fóti évei alatt festette legkorábbi magyar tájképeit, a korabeli kritika szerint olaszos ízléssel, ami alatt nyilván Markó Károly erős hatására kell gondolnunk.

Ligeti Antal: Tengeröböl, 1882
Olaj, vászon
Méret: 102 × 124 cm

Kikiáltási ár: 6,5 millió forint

              1854–58-ban gróf Károlyi István támogatásával Itáliában és a Közel-Keleten tett nagyobb utazást. Bejárta Szicíliát és a Szentföldet, Jeruzsálemben, Názáretben, Betlehemben és a Libanon hegyén készített vázlatokat. 1860-ban Pesten telepedett le, rendszeres résztvevője volt a Műegylet, majd később a Képzőművészeti Társulat kiállításainak. Munkásságának fő művei az 1870-es években a Magyar Tudományos Akadémia számára festett, magyar várakat ábrázoló monumentális tájképek.

              Ligetit 1868-ban nevezték ki a Nemzeti Múzeum képtárának őrévé. Újjárendezte a képtár kiállításait, s 1870-ben megjelentette a gyűjtemény részletes katalógusát. Számos fiatal festőnek egyengette az útját. Mészöly Géza és Paál László mellett Munkácsy Mihály is különösen sokat köszönhet Ligetinek. Munkácsy mindig „Ligeti bácsi”-nak számolt be művészi haladásáról, külföldi sikereiről, Ligeti pedig élete végén megírta a fiatal Munkácsyval kapcsolatos egykori élményeit. Személyesen közreműködött idősebb Markó rajzainak az esztergomi Keresztény Múzeum számára történő megvásárlásában, s Ligeti őrizte Markó Károly remekművét, a Visegrádot is, amely csak 1890-ben, Ligeti halála után került múzeumi tulajdonba.

Utazások, vázlatok, tág levegőjű tájképek

Ligeti az 1860-as évektől már csak Magyarországon utazott, régi itáliai élményeit vázlatkönyvei alapján dolgozta föl az 1870–80-as években. Vázlatkönyveiben a sokszor csak ceruzával megrajzolt tájkompozíciókon is átsüt a természetet csodáló művész áhítata, s ez a szinte földöntúli csodálat sugárzik át nagy méretben megfestett olajképein is. Ligeti ugyanis mindig olyan nézőpontot választ, amely mintha kissé a föld fölött lebegve, szinte egy égi szférában lenne kijelölve. Ő fölülről, de nem a magasból tekint a tájra. Ez a nézőpont pedig nemcsak technikai értelemben, hanem lelkileg, szellemileg is emelkedettséget fejez ki, és ezt váltja ki a nézőből is.

              Ligeti Antal megbecsült művésze volt korának. Az újságok mindig hírt adtak az éppen készülő festményeiről, vagy a kiállításokon bemutatott alkotásairól. 1882 tavaszán a Fővárosi Lapok ezt írja:

„Ligeti Antal befejezve két nagyobb déli tájképet, melyeket megrendelésre festett, most egy kisebb tájfestményt vett munkába.” Ennek a leírásnak mindkét része egyaránt vonatkozhat a most árverésre kerülő műre is, hiszen Ligeti életművében nem ritkák a 2-3 méteres vásznak, miközben ezt a szép déli tengeröblöt mutató – s relatíve kisebb – képet is nyugodtan sorolhatnánk akár a nagyobb méretű festmények sorába is. Alig fél évvel később, 1882 decemberében a Fővárosi Lapok Ligeti festészetének általánosságait mutatta be, s egyben beszámolt a művész egy akkoriban kiállított művéről, amely a mai horvát Bakari-öböl egyik vadregényes helyszínét ábrázolta: „Eredeti irányától nem igen tér el, s ha sokkal természetesebb is, mint tanára, az öreg Markó Károly, ki eszményi tájaiban keresett színhatásra törekedett, egészben véve Ligeti Antal távol áll az impresszionistáktól. Nála a régi jó iskola gondossága,, választékossága élénk megfigyeléssel szövetkezik. Óvatosan kerüli az oly motívumokat, melyek a természetnek egy esetleges, töredékes részét mutatják, hanem lelkiismeretes kompozíciót nyújt, gyakran egész látképet, merész távlattal s a levegő-ég meglepő fényjátékaival. Regényes vidéket tüntet föl a »Pichetto« című kép. A Karst hegység tárul föl előttünk, háttérben kéklő hegyekkel, elől a Frangepánok ősi várának romjaival és csonka tornyával. A távolban a tenger öble s a fehérlő város látszik s a gyéren sarjadzó gyepen legelésző kecskék s őrködő pásztor pár képezik a staffage-t.”           

              Pichetto vára (a mai Hreljin területén) ugyan nem közvetlenül a tengerparton áll, de a várat ábrázoló Ligeti-kép a leírás alapján mégis nagyon hasonló lehetett, mint ez a remek festmény.

Szerző:

Bellák Gábor

művészettörténész